Csak hogy szépítsek a dolgon, miszerint egyfolytában idióta cikkeket olvasok, ahelyett*, hogy kultúrálódnék, idén már voltam színházban is. A padlást néztük meg. Hát én nem tudom, elképzelhető, hogy velem van baj, de hazafelé a buszon könnyes szemekkel mondogattam magamnak, hogy na igen, ez ilyen, mind meghalunk, és mind a nélkül halunk meg, hogy bármi esélyünk lenne álmaink beteljesülésére, ráadásul a halál után is csak a keserű vágyódás marad valami elérhetetlen iránt. Vélhetően a tíz év alattiakból nem ezt váltotta ki a darab, vagy legalábbis nagyon remélem, mert ritka szar lenne már tíz évesen rájönni, hogy ennyit a felhőtlen játszadozásról. Sosem tudok többé boldogan szilvásgombócot enni.
*Mondjuk azt azért még elmesélem, mindegy alapon, hogy valamelyik este egy órán keresztül bámultam meredten egy harmincas pasit a tévében, aki úgy rendezte be az életét, mintha még mindig csecsemő lenne, lásd méretre készített rugdalózóban aludt a méretre készített rácsos ágyában, cumival a szájában. Jézusúristen.